Skip to content

A magyar történelem legjentõsebb, magyarsors formáló személyiségei

A magyar történelem legjentõsebb, magyarsors formáló személyiségei

Honfoglalás.

Árpád – A világ legnagyobb történelmi államfõi közé tartozik, mert nemcsak hazát tudott szerezni maroknyi “pogány” népével, a keresztény világ szívében, de azt meg is tartotta, a legendaízû, híres pusztaszeri nemzetgyülésen megvetette alapját a magyar alkotmánynak. Mikor a Kárpátokon át vezette népét és a neki hûséget esküdött egyéb törzseket, már deresedõ, komoly 45 év körüli férfi lehetett.

Szabolcs – A megemlékezõ krónikák “nagy bölcs” férfiuként említik, ki Árpádnak hûséges tanácsadója, terveinek végrehajtója: szóval “jobbkeze” volt. Vitéz és hatalmas, valóságos alkirály.  Állítólag az õ egykori birtokait, nevezik mai napig is róla. A bihari fejedelemség közelében telepedett meg és Ménmarót (a Tisza, Maros és Szamos vize s az Igfon erdeje közt levő terület ura volt s kazár népeken uralkodott)  meghódoltatása jórészben neki köszönhetõ.

Lehel (Lél)- A legendaízû honszerzõ hét magyar vezérek egyike, hatalmas kürtjérõl sokat regélnek a krónikák, többek között, állítólag, ezzel a kürttel vágta fejbe a dölyfös “Konrád-császárt” (persze ez is csak egy szép mese) mikor a szomorú Augsburg melletti Lech-mezõn lezajlott csata után (ami a magyarok vereségével végződött – egyben a Kalandozások-korának a végét is jelentette) a foglya lett. A jászberényi Jász-múzeumban õriznek egy elefántcsont kürtöt amit a hagyomány Lehel kürtjének tekint.

Bulcs – Nagyhatalmú fõbíró a régi magyarok közt. Vér-Bulcsnak mondották, mert vér dolgában bölcsen kellett intézkednie. A legenda tartja: Konstantinápolyban járván, ott nagy kedveltségre tett szert és keresztény hitre is tért, de hazakerülve levetette hirtelen kereszténységét és õsei hagyományos vallása szerint élt tovább.

Kond – A hét választó vezérek egyike. Állítólag, olyan fejedelmi személyiség, mint maga Árpád. Ezt az is igyekszik alátámasztani, hogy az osztozkodásnál Buda környéke lett az övé. Számos csatának volt a fõintézõje. Részt vett õ is merész lovas csapatával a külföldi “kirándulásokon”, sok diadalt aratva. A legenda bátorkodik azt állítani, hogy az erdélyi Kendiek tõle származnak. Nem igazolt, de az a szóbeszéd járja, hogy amúgy általában a hét vezér mindegyike önálló fejedelemként viselkedett.

Gyula – Talán az elsõ magyar alámerülõ, azaz elsõ, ki felvette a keresztény hitet, Konstantinusz császárnál sokszor megfordult, Erdélybe hittérítõ papokat hozott (ezért a Szentszék neki is adhatott volna valami angyalrangot); õ a gylasz (dsila), vagyis fõvezér, mondani sem kell, hogy fejedelemhez hasonló hatalommal. A gylaszból lett azután Gyula és mint Erdély vajdája késõbb nagy szerepet játszott. Gyulafehérvár volt a székhelye, és még Szent Isvánnal is kikezdett, vagyis nem ijedt meg a saját árnyékától.

Örs – Nagyhatalmú férfiú volt – úgy tünik a hatalom akkoriban fertõzõ betegség volt, mindenkire átragadt -, több helység és puszta neve mai napig õrzi emlékét. A híres, hírhedt Kondnak a sarja, értsd: fia. A honszerzésnek dicsõ munkájában jelentõs része volt, ami azt jelenti, hogy sok koponyát bevert buzogányával, talán azért is örvendett nagy népszer2ségnek. Úgy tett mint az alma: nem estt messze a fájától, atyja tekintélyét és befolyását átvette, mi több, meg is tartotta.

Gejza – A honszerzés mellett Árpádnak több fiú nemzésére is akadt ideje-ereje, de legtöbbjükrõl, mint általában azokról az idõkrõl, igen keveset tudunk. Gejza az egyetlen akinek dolgait jobban ismerjük. Keresztény nõt vett el feleségül s, hogy annyi isten ne legyen egy fedél alatt, õ maga is hajlott az új hit felé. Népének megszilárdítása, hazája felvirágzása (szépen hangzik mi?) képezte gondját (mai ésszel ez felfoghatatlan). Nagy mûvét fia Szent István folytatta.

Árpádházból való királyok (Turul-dinasztia avagy a szent királyok nemzetsége)

Szent István – 997-1038 – Legelsõ nagy királyunk, minden jóval felduzzasztva, fõleg az útókor által: hõs, bölcs államfõ és szent egy személyben. A magyar állami élet alapjainak lerakója, az ország területeit vármegyékre osztja, okos törvényeket alkot – mindezeket neki tulajdonítjuk, bár több mint valószínû, hogy õ is csak tanácsadóinak, törvényalkotóinak javaslataira tette névjegyét. A pápától kapott koronával (mindmáig a magyar államiság egyik jelképe) magát megkoronáztatta. Bár valószínübb, hogy az általunk ismeretes Szent Korona, amely azért mégiscsak végigkísérte a magyar történelmet, kissé késõbbi keletkezésû, de ez mit sem ront a legenda szépségébõl.   Mint általában mindenki esetében, õfelségének  is élete vége keserûség, csalódás.

Péter – 1038-1046 – A nagy király híres unokaöccse, velencei gondtalan gondolázása közben zavarták meg olyan aprósággal mint, hogy törvény szerint vegye át az uraklodást. Káromkodott de nem volt mit tenni, odahagyta a csodás Serenissima-városállamot, és hazajött, unatkozott, ezért szõrnyû polgárháborunak szórta el magvait – a talaj jó volt, minden mag kikelt, véget vetve az unatkozásnak, és különben is a honfoglalók kezdtek igen elszaporodni a Kárpát-medencében, és ilyenkor mit tesz a magyar? Igen, persze, nekifog és egymást gyilkolja – valami ok is kellett, találtak, éspedig azt, hogy velencei Péter, vagy Aba Sámuel zsarnokoskodjék tovább felettük.

Aba Sámuel – 1041-1044 – Az Árpádházzal közeli rokonságban állt, ráadásul nem szívesen szemlélte a Venesia-i pöffeszkedését, hát a vetélytársa lett. A nemzet zöme sorakozik zászlaja alá, hogy elüzzék a trónról a másikat, az idegent, a zsarnokot. Mikor az sikerült, mit ad az isten?, hát azt, hogy Sámuel is ép oly zsarnok lett – hiába vér nem válhat vízzé, még egy belháború okáért sem. Pedig amíg a trónra került, és eleinte a nép, korlátlan szeretetében becézgetve csak abának, apának nevezte.

I. András – 1046-1061 – Szent István testvérének, Szár Lászlónak a fia, mások szerint Vászoly (Vazul) volt apja, de az, hogy melyik királyunk kinek volt a borja, ilyen távlatból nem is számít. Helyreállítja a Péter és Aba Sámuel alatt feldult rendet. Dicsõség fûzõdik nevéhez. A nagy Árpádok egyike volt õ, aki hírt, nevet szerzett a magyarnak. Majd, igazi magyar sors szerint, testvérharcba keveredik. Rosszul végzi, lebénul, a szekér is felborul, tesvére rabsorsra juttatja, ezért õkegyelme szégyenébe vagy sebeibe belehal – talán másképpen végezte, egy biztos, hogy meghalt.

I. Béla – 1061-1063 – Testvére I. Andrásnak, akinek uralkodása alatt mint az ország vezére, hõs, bátor ellenverõ — persze mi mindegyik õsvezérünket hõsnek, nemeslelkünek, igazságosnak és egyéb jókkal megáldva szeretjük “látni”, pedig õk is csak polcrajutott, legtöbb esetben igen hiú emberek voltak –. Mikor trónra kerül egész hévvel igyekszik a haza javát munkálni, persze önérdekeit sem veszítve szem elõl. Aztán hirtelen meghalt, piszkosul peches módon: leroskadt alatta a trón, romjai agyonütötték, betemették. — Királyi sors!

Salamon -1063-1074- Salamon I. András és Jaroszló Anasztázia (kijevi hercegnõ) házasságából kései gyermekként született. Messze elmaradt minden tekintetben bibliai névrokonától. “Egyéniségét”  óva a nemzeti érzésekkel ellentétben helyezi magát, amiért gyülölt lett a magyar hazában. Cserhalmon (Erdély) besenyõket ver. Ingatag lázadozásai népszerütlenek és trónján még a német pártfogás sem tarthatja meg. Bukás a sorsa, de buk5sában is ott az “egyéniség”, a dráma: elbújdosott, eltünt — mint szamár a ködben.

—————-természetesen munkába————–

– Rómaverõ hõs

Vélemény?

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: