Skip to content

Az út második felén

Az emberélet útjának felén…” (Dante) túl, valahogy, valamiért, egy idõre megtörik az életöröm addigi, gyerekkorból magunkkalhozott varázsa, nemcsak a “tér” szûkül le amelyben mozgunk, hanem az idõ is. Rövidebbeknek tünnek a napok, az évszakok és mintha egyre kurtább évek követnék egymást. Életünk folyómedre amelyben születésünk óta járunk – ugyebár a forrástól lefelé a völgy egyre tágúlt, mind nagyobb és nagyobb teret engedve, amíg el nem jutottunk a síkságra amely eleinte végtelennek tünt, de rövidesen rá kellett jöjjünk arra, hogy elõttünk már domb van, mögöttük pedig ott kéklenek valami félelmetes, kikerülhetetlen hegyek – szûkülésre kényszerítve életútunkat. A meder, amelyben járnunk kell, egyre fárasztóbb, mélyebb és keskenyebb szorosban kénytelen haladni.

Sajnos ez a “hegy” áttörhetetlen – az életfolyó nem tengerbe ömölve végzi útját, hanem egy kíméletlen, feneketlen létnyelõben. És innen, ahova immár megérkeztünk, már látszik a távolban az útzáró  ránk várakozó, kikerülhetetlen, sötéten tátongó zsombolya.

Így képzeltük valamikor el? Nem! Bizonyára egyikünk sem – de útközben mindannyian rájöttünk!

Tudjuk hány évesek vagyunk – de már nemcsak ezt számoljuk – mind gyakrabban próbáljuk felmérni azt az idõt is ami még maradt és az úthosszat amit még meg kellene, meg szeretnénk tenni – közben reménykedünk, hogy még sokáig akadálymentes, könnyen járható lesz. Ezek a gondolatok kedélyünkre is rányomják bélyegüket, komorabbakká, színtelenebbekké vállunk – miközben minden idegszálunk a régi vidámságot, gondtalanságot próbálják felidézni – de hiába, egy olyan életállomásra érkeztünk ahol valami eddigi lényünkbõl elveszett – már rájöttünk, hogy:

Csak a gyermek mulat egész lelkével, magának teljes odaadásával. A felnött embernek már borba kell vesztenie a fele lelkét, hogy a másik fele mulathasson.”(Gárdonyi)

Az emberélet útjának felén …/ Ó szörnyû elbeszélni mi van ottan…(Dante – Isteni színjáték)

Igen túl a várható életidõ felén, kissé összerázkodunk, megdöbbenve rájövünk valamire, amit eddig is tudtunk, csak reménykedve jó mélyre elásva tartottuk tudatalattinkban – és talán nem is hittük igazában, éspedig, hogy (mi is) öregszünk, megöregszünk (fõleg olyankor borzongunk össze amikor véletlenszerûen összefutunk olyan ismerõssel akivel 25-30 éve nem láttuk egymást) – az idõ ahogy máson, úgy rajtunk is mély nyomott hagy – tényleg van öregedés, és ami még az öregedésnél is rosszabb, hogy tényleg van halál. Létezik a nagy Vég, hiszen mind gyakrabban találkozunk vele, egyre sûrûbben járunk a temetõbe – kikisérni egy-egy kevésbé szerencsés ismerõsünk porhüvelyét.

Mi ez? Mi történik? Tulajdonképpen semmi új – csak eljött az idõ, hogy gyakrabban találkozzunk vele. Egy ismerõsünk szívinfarktust kapott, barátunk rákban halt meg, volt játszótársunkkal agyvérzés végzett – velünk egykorúak – ritkúlnak soraink, egyre kevesebben vagyunk – azok akik annak idején elindúltunk – ennyi az egész! De nem! Nem ennyi! Nekünk, még ittlévõknek, nemcsak értük fáj, hanem magunkért is hiszen minden újabb kiesés hozzánk is közelebb hozza az, immár bennünk is tudatosodott, elkerûlhetetlen véget.

A halál az élet ténye – tudtuk, tudjuk – mégis mindig meglep, váratlannak, korainak, meglepõnek tûnik a vele való találkozás.

Mindig tudtuk, hogy nem fogunk örökké élni – de titokban mindegyikünk eljátszadozott azzal a gondolattal, hogy talán õ mégis kivétel. Most, itt az út második felében mindnyájunknak rá kellett döbbenie arra, hogy nincsenek kivételek – erõnk nem kimeríthetetlen tehát nem fogunk örökké élni. Sõt ami még rosszabb, arra is rá kellett ébrednünk, hogy az út innen kezdõdõen már csak lefelé vezet, amíg bele nem zuhanunk a tátongó, végtelen nihilbe, a Semmibe.

És most, hogyan tovább? Ennyi volt? Á, dehogy! Csak annyi történt, hogy tudatosan ráébredtünk létünk legszörnyübb törvényszerûségére – az emberi lét múlandóságára. Nem kell, nincs miért kétségbeesni, sõt a depresszió is kerülendõ. Elérkeztünk oda ahol újra fel kell fedezni önmagunk és egyre szûkülõ útunkat, amelyen tovább kell mennünk az életalkony pirjában – sok mindent tudatosan, vagy ösztönösen segítségünkre hívunk, kapaszkodunk amiben lehet – legyen az kozmetika, kondiciótartás, testápolás, divat, joghurt, naturista keverékek, jóga, új vagy régi vallás, csodadiéta vagy éppenséggel “… a szentlélek vagy a korcsma gõze..”(Ady).

A lényeg, hogy beilleszkedjünk új szerepünkbe, kibõvült azonosságtudatunkkal, értelmet és hitet adni az út második felének, pozítivan belenyugodni a másként-nemlehetbe – és bátran kilépve, menni tovább újabb életcsodák felé, még akkor is, ha a megteendõ út “… sûrû, kusza, vad vadon…”(Dante) amelyben mind ritkábbak az ismerõs arcok!

És persze éljen az optimizmus:

Akárhogy lesz, immár kész a leltár./ Éltem – és ebbe más is belehalt már (József Attila)

Benkõ József,  2010 augusztus 11

Vélemény?

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: