Vakond – avagy aki másnak vermet ás

Trianon 1020 a vakond békediktátum – amikor másnak vermet ástak:

Trianoni átok — vagy “felsõbb” javítgatás a franciáknak — sokkal többet is megérdemelnek!

Aki másnak vermet ás

Sokan kártevõnek tartják és buzgón irtják a föld alatti alagútfúrót, a vakondot. A közhit szerint vaksi, butácska állat, a valóság azonban rácáfol erre – a vakondnak ugyanis rendkívül kifinomultak az érzékszervei. Ez – és persze sajátos, magányos életmódja – segíti hozzá, hogy ne kerüljön fel a kihaló fajok listájára.

A kis fekete állatka a kertészek réme. Feltúrja a gyönyörûen lenyírt gyepet, szétrombolja a virágágyásokat. A gyermekmesék világát kivéve kevés olyan hely van a Földön, ahol a vakondot jó szívvel emlegetnék. Ha mégis kap egy-egy dicsérõ szót, az megint csak a pusztítással függ össze. Néhány skót ugyanis mind a mai napig elõszeretettel emlegeti, hogy Orániai Vilmos – aki 1688 és 1702 között az õk jó II. Jakab királyuk trónját bitorolta – lovaglás közben lelte halálát, amikor lova megbotlott egy vakondtúrásban. A skótok azóta elõszeretettel isznak egy bizonyos “bársonykabátos uriember” egészségére.

Van némi igazság abban, hogy a járataiból kiemelt vakond úgy fest, mint egy vastag nyakú, tompa agyú rögbijátékos, aki a dulakodásban éppen most vesztette el a kontaktlencséjét, de azért folytatja a bunyót.

Ezek az állatok azonban – külsejük dacára – hihetetlenül éles érzékszervekkel rendelkeznek. A járataikban helyezett mérget például már messzirõl észreveszik a szagáról. Egyedül sztrichninnel (rendkívül erős méreg, használatához hatósági engedély szükséges) lehet becsapni õket; ennek használata azonban veszélyes: ha egy haldokló vakondot egy másik ragadozó felfalja, az is belepusztul a mérgezésbe.

Még a szagoknál is jobban érzékelik a rezgéseket: ásás közben a vakond farkának végével megérinti a járat “mennyezetét”, így a talaj legkisebb remegésének (például lépések) érzékelésére is képes.

Testük tökéletesen alkalmazkodott a föld alatti életmódhoz. Felkarcsontjaik – más emlõsökkel ellentétben – nem a testük alatt, hanem kétoldalt helyezkednek el, ráadásul szélesek és laposak, hogy a nagy ásóizmok tapadását elõsegítsék. Ez a testfelépítés teszi lehetõvé, hogy a vakond az útjában lévõ földet maximális erõvel kaparhassa maga mögé vagy föl, a föld felszínre. A vakondnak ahoz is van “felszerelése”, hogy munkája közben belélegezhesse a föld alatti “levegõt”, amelynek szén-dioxid tartalma olyan magas, mint az emberek által kilélegzett levegõnek. Az állat testsúlyának egyötödét hatalmas tüdeje teszi ki. Ezenkívül a vakondnak kétszer annyi a vére, és ezzel kétszer annyi oxigénmegkötö hemoglobinja van, mint más hasonló méretû emlõsnek.

Egy kifejlett vakond naponta mintegy tizennyolc méter föld alatti csatorna kiásására képes. Arányait tekintve ez éppen annyi, mintha egy kis termetû nõ naponta 300 métert ásna a föld alatt, és közben még közel kéttonnás tárgyakat is elmozdítana az útból.

A vakond napi “programja” azonban korántsem csupán az ásás. A fõ ásási idõszakban, télen az állat naponta néhány órát, nyáron viszont csak néhány percet tölt alagútrendszerének bõvítésével. A nap többi részét evéssel és alvással tölti. Hihetetlen mohósággal eszik: föld alatti rovarok, bogarak és különféle férgek formájában saját tömegének mintegy felét fogyassza el mindennap. Egy amerikai kutató egyszer tíz vakondot tartott a laboratóriumában, majd azon vette észre magát, hogy az állatkák mérhetetlen étvágyának kielégítése érdekében szinte egész napja a rovarok és férgek kiásásával telik. De vajon természetes körülmények között hogyan jutnak a vakondok ilyen rengeteg táplálékhoz?

Az alagútépítés zsenialitása éppen abban rejlik, hogy szabályosan “házhoz szállítja” a zsákmányt a vakondok számára. A föld alatti rovarok, bogarak és férgek egyszerûen beesnek a készüló járatokba. Ez a táplálékforrás olyannyira megbízható, hogy a vakond testömegének csupán két százaléka a zsír. Ha éheznie kellene, ez a mennyiség egyetlen napig sem tudná életben tartani. Hiszen a zsír cipelése energiát fogyaszt, ráadásul a vakondnak “áramvonalasnak” kell maradnia, hogy a föld alatt közlekedni tudjon. Miért vesztegetné hát energiáját zsírszállításra, ha a táplálék szinte korlátlan mennyiségben áll rendelkezésére?

A világon nyilvántartott mindegy harminc vakondfajta egyik legkülönösebbje, az észak-amerikai “csillagorrú vakond” arra is képes, hogy szükség estén a víz alá is kövesse zsákmányát. Hosszú, az egerekéhez hasonló farka a vízi közlekedésnél egyszerre szolgál kormányként és evezõlapátként, és itt tárolja az állat a fajtársaihoz képest nagy mennyiségû zsírt. Az állat orrcimpáiból huszonkét csápszerû nyúlvány ágazik el, amely a kutatók szerint tapintó érzékszervként szolgál.

A vakond szigorúan magányos állat, társai elõl is féltékenyen õrzi járatait. Noha a járatok idõnként egymásba torkollanak, az állatok sajátos “idõbeosztást alakítanak ki, hogy a közös járatokban elkerüljék egymást. Az egyes példányok szagnyomokkal adják egymás tudtára, ki mikor használhatja a közös járatot.

A szigorú elkülönülés alól az egyetlen kivételt a párzási idõszak jelenti. A hím vakond ilyenkor addig ás, amíg egy nõstény járatrendszerébe nem csatlakozik. A nõstény általában ilyenkor is barátságtalan, a párzás maga pedig rövid, erõszakos aktus. A vakondanya a “családi életre” sem pazarol sok idõt: mindössze három hétig szoptatja három-négy kicsinyét, amelyek ezalatt születési súlyuk tizenhétszeresére gyarapodnak. A három hét elteltével mindenki megy a maga útjára…

Az elzárkozó életforma a vakond számára sikeres stratégiának bizonyult. A fajt a rendszeres pusztítás ellenére sem fenyegeti a kihalás veszélye. Kevés természetes ellensége van, mert a ragadozók kétszer is meggondolják, hogy egy vakondot zsákmányul ejtsenek-e. Egy kutatónak sikerült röntgenfelvételt készíteni egy olyan vakondról, amely szabályosan kiásta magát az õt lenyelõ sirály testébõl. Mindkét állat elpusztult.

Az Európában élõ vakondok számának drasztikus csökkenésére a történelem folyamán csupán egyszer került sor. A XIX. Század végétõl egészen a második világháborúig ugyanis a vakondszõrmébõl készült muffok, bundák és egyéb ruhadarabok a legelõkelõbb divatcikkek közé tartoztak. A vakondszõr annak köszönhette népszerûségét, hogy a föld alatti életmód következményeként szinte lehetetlen felborzolni, minden irányban egyformán jól tapad az állat bõréhez.

A vakond tehát ebben az idõben egy egész iparágat látott el nyersanyaggal. A divatõrület csúcspontján Európában évente tizenkétmillió példányt öltek meg, Németországban pedig vakondvédelmi törvény kellett bevezetni. Az állatok azonban kidolgozták saját túlélési stratégiájukat: a nõstények olyan helyeken nevelték kicsinyeiket, ahol a vadászok nehezebben találhattak rájuk. Így sikerült átvészelniük a tömeges pusztítást, a divatõrület lecsengése után pedig lassan ismét benépesítették Európát.

Sokan éppen ezért tartják a vakondot született túlélõnek. Minden, a kiirtásukra tett kísérletet túlélnek, és éppen olyan lassan, de megállíthatatlanul népesítik be a kontinenseket, mint az ember. A vakondfogás tehát azon kevés munkakör közé tartozik, amelyekre az elkövetkezõ száz évben még szükség lehet. Ha csak az emberiség meg nem békél vele….

Forrás: IPM, 1994.X. – A Smithsonian nyomán